To: Anja

Veszteségek nélkül nincs élet, ezzel magam is tisztában voltam. Hiába jártunk itt, a 27. században, ahol az idő lett a pénz, s ez a vagyon lett az, ami megszabja az emberek életét, még így sem kerülhetjük el azt, hogy vége legyen azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak nekünk. Legyen szó itt egy kapcsolatról, egy tárgyról, vagy egy emberről, de egyszer mindennek vége szakad. Ma már persze sokkal nagyobb kérdés az, hogy mikor, mint valószínűleg korábban, éppen ezért olyan nehéz alkalmazkodni az olyan helyzetekhez is, mint a mostani. Évek óta tisztában voltunk azzal, hogy eljön majd egyszer ez a pillanat, de amíg apa állapotának a romlásának nem volt jele, addig én is próbáltam elhitetni magammal azt, hogy soha nem fog bekövetkezni az, amikor véglegesen búcsút kell intenünk tőle. De mindez nem számít. Próbálhattam volna magam jobban felvértezni erre a napra, a fájdalom, ami szívemet mardossa, semmihez sem fogható, és egyszerűen képtelenség lett volna erre előre felkészülni. Hiába tudom, hogy apa emléke soha nem fog eltűnni, s hogy így addig velem marad, amíg csak élek, de ez nem ugyanaz, mintha megérinthetném, mintha elmondhatnám neki még egyszer, hogy mennyire fantasztikus apa volt, és hogy nála jobbat nem is kívánhattam volna.
Miközben beszéltem Anjához, nem néztem fel rá egyszer sem, tekintetem elveszett a bögrémben lévő kakaóban, s csak akkor eszméltem fel, amikor már mellettem volt. Óvatosan ráemeltem a tekintetemet, s hagytam, hogy magához öleljen. Lehunytam a szemeimet, és csak magamba szívtam az illatát. Tudom, hogy nem lett volna szabad hagynom ezt, de szükségem volt rá, szükségem volt a megnyugtatásra, s hiába nem tudott olyat mondani nekem, amit már ne tettem volna meg magam is, az ő szájából hallani más volt. Úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy rá bármikor számíthatok – hogy nem kell egyedül cipelnem a fájdalmamat. És ez megnyugtatott. Nem volt szükségem szavakra, elég volt csupán Anja közelsége. Még úgyis, hogy eszembe jutott mindenféle emlék apával, ahogy itt ültünk a konyhában, és bohóckodtunk egymással, a letargikus érzések lassan elhagyták szívemet, s helyét átvette a beletörődés. Mert mást nem tehettem, nem igaz? Csak el kell fogadnom, bele kell törődnöm, hogy felesleges olyan görcsösen ragaszkodni valamibe, aminek vége. Mindenkinek az a legjobb, ha ezt csak elengedjük, de közben nem feledkezünk meg róla – mint ahogy Anja is mondta. Örökre a szívünkbe zárjuk emlékét, így a halála nem jelenti a végleges búcsút.
- Csak még egy kicsit maradjunk így – szólaltam meg halkan, amikor azt éreztem, hogy Anja el akar engedni. Szükségem volt még egy kis időre ahhoz, hogy kellőképp magamba szívhassam a közelségének az érzését, mert tudtam, hogy ez után többet nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen gyenge legyek, hogy ennyire közel engedjem magamhoz őt. S hiába tudtam, hogy nem elég az, amit most el tudok raktározni magamban, de kénytelen voltam így tenni. – Köszönöm, Anja, hogy itt vagy – feleltem pár perc után, majd végül elhajoltam tőle, és újból a pultra helyeztem a karjaimat, miközben ujjaim a bögre köré fonódtak. Arcom továbbra is szomorú volt, hisz én sem voltam boldog, de az előbbi fájdalmas kifejezés eltűnt, mint ahogy a szívemet is elhagyta.
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, ezért csak csendben inni kezdtem a kakaómat, miközben igyekeztem visszaemelni a falakat magam köré, s nem hagyni, hogy a gyengeség még egyszer ennyire úrrá legyen rajtam. A családban most mindannyian elveszítünk valakit, s tudtam, hogy főleg anyának lesz szüksége egy támaszra – épp ezért nem hagyhattam, hogy én is magamba roskadjak.
- Lehet, hogy lassan hazafelé kellene vennünk az irányt. Nem szívesen hagyom itt apát, nem tudva, mikor jön el az utolsó pillanata, de szeretném, ha a meglevő idejét anyával tudná eltölteni teljesen. Jobb, ha nem zavarunk – magyaráztam, miközben lassan kiürült a pohárból a gőzölgő kakaó, meleggel lepve el a mellkasomat. Bár, az mástól is lehetett…
Amint kiürült a poharam, felálltam a helyemről, és gyorsan elöblítettem azt magam után, majd visszafordultam Anja felé. – Először a te lakásodba kellene elmennünk, hogy összeszedjük a holmidat, de ha gondolod, ezzel várhatunk holnap is – mondtam, igazából azért erőltetve ennyire a gyors beköltözést, mert addig is csináltam volna valamit, amivel leköthettem a gondolataimat. – Indulhatunk? – kérdeztem tőle, bár még mindig furcsa érzés volt, hogy most már együtt laktunk, hogy már nem egyedül térek vissza az üres lakásba, hanem lesz valaki ott mindig. Furcsa, idegen, ugyanakkor jóleső érzés volt.

702 || youtube || note: <3 || kredit

To: Will

Izgatottan feszegettem azokat a határokat, melyekhez általában hozzá sem mertem érni. Körbejártam, félénken bökdöstem, próbálgattam, mennyire rugalmasak, és közben levegőt sem mertem venni, míg Will válaszára vártam. Androidként nem erőltethetnék semmit. A gazdám akarata feltétel nélküli, sérthetetlen és megkérdőjelezhetetlen, mégis... Ott volt az az aprócska ellenállás bennem, és tudtam, hogy nem erőltethetem, nem kérhetem, de még csak nem is vágyhatok arra, hogy Will maga mellé vegyen, mégsem voltam képes parancsolni ennek a különös sugallatnak. Így hát felajánlottam neki, hogy ha ő is úgy gondolja, a saját érdekében természetesen szívesen kisegíteném a hétköznapjaiban, aztán csak vártam és izgultam, hogy ne vegye magára. Tudtam, milyen szerencsés vagyok az O'COnnell családdal, hiszen a legtöbb ember nem szereti, ha a robotoknak saját gondolataik, ötleteik, véleményük van, és esetleg még javaslatokat is tesznek. Ha valami, ami nem emberi, egyéniséggel rendelkezik és képes gondolkodni, az sokakat megijeszt. Ez a család azonban mindig is kíváncsi volt a véleményemre, az én akaratomra, vágyaimra, ami az első pár évben nagyon furcsa volt. Nehéz megtanulnia egy gépnek, akit parancsteljesítésre, engedelmességre terveztek, hogy önállóan gondolkodjon.
Bár kiszélesedő mosolynál nem tükröz többet az arcom a felelete hallatán, belső receptoraim teljes lángon égnek. Igent mondott! Igent mondott!! Szavakkal leírhatatlan a reakció, mely végigpezseg áramköreimen. Nála lehetek, újra vele lehetek, és ennél csodálatosabb hírt el sem tudnék képzelni jelenleg. Függetlenül attól, miféle tragédia vezette őt erre a döntésre, én úgy érzem, ez a létezésem eddigi legvarázslatosabb napjainak egyike, és nem érzek semmi rosszat azért, mert előző gazdám közben haldoklik. Hiszen ez az öröm annyira kedves és annyira felemelő, nem gondolom, hogy rossz lenne, amiért boldoggá tett Will döntése.
- Örömömre szolgálna, ha segíthetnélek a hétköznapokban, gazdám. Will. - teszem hozzá sietve, hiszen épp az imént szólt, hogy nem szereti a hivatalos megszólítást. El sem hiszem, hogy magam mögött hagyhatom azt az üres, távoli lakást, még ha csak ideiglenesen is.
Úgy látom, az emlékek jó hatással vannak Willre. Olyan élénken élnek bennem, mintha csak tegnap lett volna gyerek. Arra is emlékszem, milyen nehéz időszak volt, amikor gyermeki ártatlanságával arra kért, tartsuk titokban a történteket - hiszen egy android nem hazudhat a gazdájának, még ilyen apróságokban sem. Eleinte rettegtem tőle, hogy visszaküldenek a gyárba és kikapcsolnak, aztán idővel rájöttem, hogy ezek az apró titkok az embereknél még nem számítanak bűnnek, később pedig arra is, hogy Will édesanyja valójában mindenről tudott, csak nem szólt. Hagyta, hogy a kakaózással töltött esték a kettőnk titka maradjon. Nem igazán értem az anyákat és az ő különleges megérzéseiket, és ez sajnos olyasmi, amit soha nem is fogok megérteni. Bármennyire is szeretném, nem lehet gyerekem, ez a tudat viszont sosem töltött el szomorúsággal... egészen addig, míg Will fel nem nőtt, és rájöttem, hogy nem adhatnám meg számára azt, mint az aktuális barátnői. Mellettem nem lehetne családja, nem tehetném őt boldoggá gyerekekkel, és azóta valahányszor ez eszembe jut, mindig különös letargia telepedik rám.
Will hangja ránt vissza a valóságba, értetlenül kapom rá a pillantásom, majd körbe a konyhában. Évek óta nem hallottam, hogy azt mondta volna, fél, és hirtelen nem értem, mitől. Nincs sötét, nem leselkedik rá semmi veszély... Összezavar ez a váratlan vallomás, viszont ahogy elkezdi kifejteni az érzéseit, szép lassan megértem. Nem hittem, hogy ez az egész ennyire mélyen megérinti őt, de csak azért, mert nem láttam rajta jelét. Az emberek meglepően érzéketlennek tudják mutatni magukat... Ez is egyfajta hazugság. Mosolyt erőltetni magunkra, amikor sírni támadna kedvünk. Megtörlöm a kezem a konyharuhában és odafordulok Willhez, közelebb lépve a pulthoz, így hallgatom az érzéseit. Megértem őt, engem is megijesztett az apja halálának gondolata, és ő sokkal régebb óta ismeri, mint én, meg hát sokkal közelebb is állnak egymáshoz. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet. Tétován, aggódva fürkészem őt, szeretnék neki segíteni, de fogalmam sincs, mi ilyenkor a bevett protokoll. Aki szomorú, meg kell vigasztalni, aki pedig fél, őt meg kell nyugtatni. Tétován húzódom hozzá közelebb, a pultot megkerülve mellé lépek, és némi töprengés után, habozva köré fonom a karjaimat. Ő ül én pedig állok, így a feje az államig ér. A mellkasomhoz húzom, gyengéden, de határozottan magamhoz szorítom, a feje búbjára támasztva az államat.
- Csshhh... Nem lesz semmi baj - ígérem, pedig tudom, hogy nem ígérhetek ilyesmit. Tudom, hogy hazugság. De talán ez is olyan hazugság, mint amikor az édesanyjának azt mondtam, semmit nem tudok arról, miért álmos a fia. Talán az ilyen apró füllentések, vakon tett ígéretek nem számítanak bűnnek, talán pont ez segít megnyugtatni őt, és talán pont ezt hívják reménynek. - Bármi is történjék, sosem leszel egyedül. Mindig emlékezni fogsz azokra, akiket szeretsz, és az együtt átélt élmények, az általa beléd nevelt és megtanult dolgok örökké veled maradnak. - Bár az emberek memóriája nem olyan fejlett, mint a miénk, tudom, hogy az igazán fontos dolgokat ők sem tudják elfelejteni. Talán az emlékek idővel megfakulnak, de kizárt, hogy Will elfelejtené az apját, és amíg emlékszik rá, addig olyan, mintha egy része vele lenne, nem?
- Sajnálom, hogy nem segíthetek többet... - szabadkozom a köszönetét hallva, ujjaimmal lágyan cirógatom közben a tarkóját, körkörösen masszírozom a puha pihéket, a haját simogatva igyekszem a tőlem telhető legnagyobb együttérzéssel vigasztalni őt. Arcomat a hajába temetve ölelem magamhoz a fejét, hátha ezzel enyhíthetek kicsit a szomorúságán, a félelmén. Egészen addig tartom így, magamhoz szorítva, míg engedi, aztán tétován elhúzódom tőle, lepillantva rá. Olyan közel van, hogy látom a szembogara köré festett színeket, és az íriszeiben pattogó, apró fénygömböket.
- Will... - kezdenék bele, de elakadok, mert nem tudom, mit mondjak. A szavak cserben hagynak, ösztöneim veszik át az irányítást. Szeretném még tovább ölelni, egész délután a karjaimban tartani, de tudom, hogy nem lehet, úgyhogy megpihentetem a kezem a vállán és addig kutatok, míg rá nem lelek a megfelelő szavakra. - Minden rendben lesz!

note: a kakaó csodákra képes <3 || kredit

To: Anja

A felnőtt, egyedülálló és egyedül lakó férfiak egyik jellegzetességének szokták mondani azt, hogy képtelen a házában rendet tartani. A többségük nem szokott konyhatündér lenni, vagy épp annyira elfoglalt, hogy nincs ideje a takarításra és pakolásra. Szerencsére most már mindenkinek van saját, házi androidja, aki megteszi helyettük mindezt, így már meg is oldódott a háztartás vezetésének a problémája, én azonban nem ezek a férfiak közé tartoztam. Természetesen nem azért, mert ne lett volna meg az időm és lehetőségem egy saját androidra, egyszerűen csak nem kívántam senkit magam mellé - Anján kívül. Vele kapcsolatban azonban fennállt az az aprócska bökkenő, hogy kezdtem többet érezni iránta, mint azt szabad lenne, ezért vissza kellett fognom magamat abban, hogy magam mellett tartsam őt.
Pontosan ugyanezen okból kifolyólag a munkámba temetkeztem, és majdnem minden szabad percemet az irodában töltöttem. A lakásomba csak aludni jártam, sokszor még arra sem. Hiába telt el már jó pár év azóta, hogy elköltöztem anyáéktól, de az én házam még mindig úgy nézett ki, mintha senki sem lakna benne. Bennem is teljesen idegen hatást keltett, valószínűleg ezért sem kívánkoztam a szükségesnél több időt ott tölteni. Annak a gondolatára azonban, hogy Anja várjon ott minden nap a munkaidő után, akaratlanul is melegem támadt. Az agyam azt súgta, hogy utasítsam vissza ezt, hogy mondjam meg Anjának, maradjon csak a saját lakásában, de közben a szívem meg egyre inkább azt búgta a fülembe, hogy teljesítsem a kérését.
Hosszú perceknek tűnt az az idő, amíg azon gondolkoztam, mit is feleljek neki, de végül egy nagy sóhaj kíséretében beleegyezően bólintottam egy aprót. Habár soha nem ismertem volna be, de igenis szükségem volt rá, szükségem volt Anjára, most talán jobban, mint bármikor. Annak a tudata, hogy ki tudja, mennyi ideje van még apának vissza, akaratlanul is keserű szájízt eredményezett, és tudtam, hogy ha a halála után egyedül kell lennem a lakásban, akkor abba bele fog őrülni.
- Ha ragaszkodsz hozzá, és nem jelent ez számodra plusz terhet, akkor lehet róla szó, természetesen – válaszoltam neki azon igyekezve, hogy a hangom minél diplomatikusabb és semlegesebb maradjon. Semmiképp sem szerettem volna, hogy érződjön a szavaimon a bennem dúló háború azt illetően, hogy örüljek-e vagy aggódjak azért, amiért pont most döntöttem úgy, hogy összeköltözök Anjával. Csak én és ő… ennek már csak a gondolatára is zavarba jöttem valamiért, még ha semmilyen romantikus töltete sem volt ennek a dolognak.
Amikor Anja megindult a konyha felé, én csak csendben követtem őt, s habár már kezdte egyre jobban furdalni az oldalamat a kíváncsiság, tudtam uralkodni magamon. Még akkor sem kérdeztem semmit, amikor megérkeztünk a helyiségbe, és ő az egyik székre mutatva arra kért, hogy üljek le. Engedelmesen úgy tettem, ahogy kérte, majd a pultra könyökölve azt figyeltem, hogy mit ügyködik. Először nem jöttem rá, hogy mit akart készíteni nekem, de ahogy megláttam a tejet és a csokit, egyből leesett.
Őszintén szólva, egyáltalán nem számítottam arra, hogy Anja emlékezett még arra, hogy régebben mivel tudott felvidítani, s habár már rég kinőttem abból a korból, amikor ez bevált, de a gesztus és az e mögött megbúvó jó szándék megmelengette a szívemet.
- Igen, emlékszem rá – bólintottam egy aprót egy nosztalgikus mosoly kíséretében, miközben gondolatban én is újra láttam azoknak az időknek a képét. Ahogy az ágy takarója alá bújva néztünk valami rajzfilmet, és sokáig fent voltunk, persze, csak annyira, amennyi egy kisgyereknek még soknak számít, és aztán reggel már nyoma sem volt az előző napi rossz érzéseknek. – Másnap pedig sokszor alig tudtam ébredni maradni, de anyáéknak soha nem mondtuk meg, hogy mit csináltunk este, amiért ennyire fáradt voltam. Ez volt mi a kettőnk titka – tettem még hozzá, tovább fűzve a történetet, majd amikor Anja letette elém a megkopott szuperhősös bögrében a kakaót, én egyből az oldalára tettem a kezemet, és elkezdtem felmelegíteni az ujjaimat, annak reményében, hogy az majd a szívemig is elér kissé.
Miközben Anja elkezdte elmosogatni az edényeket, amiket felhasznált a kakaó elkészítéséhez, én csak meredtem a bögrémben lévő italomat, pontosabban a rajta lévő tejszínhabot, a gondolataim pedig ismét visszatértek apához. Mert hiába készítettem magam fel lelkiekben már évek óta erre a napra, ez mintha nem ért volna semmit, mert a valósággal szembesülni ugyanúgy rossz érzés volt. Talán még rosszabb is volt így, hogy tudtam, valamikor eljön majd ez a nap, elvégre mindeddig megvolt a remény, hogy még sem lesz így. Ha eddig is élt, akkor miért pont most kopogtatna a halál az ajtaján? – ezzel próbáltam nyugtatgatni magam mindig, kissé pozitívabban hozzáállni a dologhoz, de most… most egyszerűen már nem tudtam semmilyen biztatással szolgálni a magam számára, és ez talán még kétségbeejtőbb volt. Persze próbáltam erősnek mutatni magam, de valójában nem voltam az, kicsit sem. És valahogy így, a konyhában ülve különösen éreztem ezt a gyengeséget, és különösen szánalmasnak éreztem a helyzetemet.
- Félek, Anja, nagyon félek – szólaltam meg hirtelen felnézve a lány arcára, miközben lehullott az arcomról minden maszk, felfedve a valódi érzéseimet előtte. – Nehéz elképzelni az életet apa nélkül még így is, hogy már jó ideje nem lakok velük. De valahogy… eddig olyan elképzelhetetlen volt a számomra is, hogy valakit elveszítsek a családomból. Elvégre, anya és apa is mindig itt volt, ha szükségünk volt rájuk, és most, ha arra gondolok, apa nem lesz többé, egyszerűen megijedek. Megrémülök ennek a gondolatától, és attól az űrtől, amit maga mögött hagy. Ebben a házban bármerre nézek, mindenhonnan ő jut eszembe, a boldog gyermekkor emlékei… - magyaráztam Anjának, de hogy pontosan miért, azt nem tudtam volna megmondani. Talán csak a vigasztalására vágytam. Talán csak jól esett valakinek kiönteni a szívemet.
Végül egy nagy sóhaj hagyta el a számat, és megpróbáltam elkergetni a búskomor gondolatokat az elmémből, vagy ha ez nem is sikerült, akkor legalább minél jobban elnyomni magamban őket, és nem engedni megint a felszínre törni őket.
- A kakaót viszont köszönöm. Nagyon kedves gesztus volt – pillantottam rá még mindig kissé szomorkásan, de a hála is megcsillant a szememben, ami mutatta, hogy tényleg őszintén gondolom azt, amit mondtam.

980 || youtube || note: <3 || kredit

To: Will

Remény. Nem értettem ezt a szót. Ismertem, mert megtanították nekem, de fogalmam sincs, milyen érzés lehet. Könnyed és felemelő, mint a boldogság? Szorongató és letaglózó, mint a fájdalom? Milyen tünetekkel jár? Nagy kérdőjel volt számomra, és gyakran kérdezgettem róla másokat, ők hogyan tudnák körbeírni. Egyesek szerint ez egyfajta várakozás valami jóra, valami szépre, míg más azt mondta, hinni abban, hogy minden jóra fordul. Will ezek szerint nem hitt már ebben, hiszen ha nincs remény, akkor nem is várjuk, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Embernek lenni nagyon bonyolult... Már értem, miért van az, hogy a legprecízebben kivitelezett android sem képes teljesen beidomulni az emberek közé; hogy miért nem képesek androidok módjára embereket teremteni. Van bennük valami, talán a lelkük, ami számunkra, gépek számára érthetetlen és leutánozhatatlan. A kifinomultságuk különböző, árnyalt érzelmek iránt nem evilági. Egyes vallások szerint Istentől kapott ajándék, de ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudtam. Nem programozták belém, hogy higgyek a mítoszokban.
- Rendben, Will - feleltem automatikusan a kérésére, és azt vettem észre, hogy izgatottabb vagyok, mint lennem kéne. Charles mindig is jó volt hozzám, nem akartam, hogy meghaljon, de az ő sorsa már nem az én dolgom volt. Átruházta azt Willre, és örültem, hogy végre vele lehetek, de nem akartam szomorúnak látni. Ezért azon kezdtem hát gondolkodni, hogyan vidíthatnám fel.
Vegyes érzésekkel töltött el a tudat, hogy minden marad a régiben. Örültem, hogy továbbra is az étteremben dolgozhatok, viszont jobban szerettem volna, ha Will maga mellé vesz. Nyilván nincs szüksége rám csak azért, mert hirtelen az apja átruházott rá, hiszen eddig sem volt, de... Azt gondoltam, egy próbát azért megér, hátha csak azért nem mondta eddig, mert az apja tulajdonában álltam és kinőtt már abból a korból, hogy nekem parancsolgasson.
- Nincs szükséged egy androidra, aki vezetné a háztartást? Az étterem mellett is tudok ügyelni rá, hogy mindig várjon meleg vacsora - ajánlottam, hiszen míg mások kimerülten hazaesnek a munkából és élni sincs kedvük, addig én legrosszabb esetben töltőre kapcsoltam magam. A fáradtság, mint olyan, nem létezett számomra, habár azt megfigyeltem, hogy a lustaságot elég könnyen átvettem az emberektől. Gyakran kaptam magam azon, hogy nincs kedvem az adott feladathoz, de persze a kötelességtudatom nem engedte, hogy bármit is félvállról vegyek.
Erről hirtelen eszembe jutott, mivel deríthetném jobb kedvre. Annyira biztos voltam az ötletben, hogy azt sem vettem észre, milyen ellenérzésekkel pislog az édesapja ágya felé. Hiszen tudtam, hogy ettől jó kedve lesz, nekem pedig kötelességem volt gondoskodni erről, így egyértelműnek vettem, hogy magammal rángatom. Meg sem álltam vele a konyháig, ahol az egyik magasított székhez vezettem a pultnál és jeleztem neki, hogy üljön le, utána pedig gyorsan felmértem a terepet. Linda átrendezett ugyan pár dolgot, de többnyire minden a szokott helyén volt, így könnyedén kiismertem magam. Eleinte csendben pakolásztam, lábast vettem elő, tejet forraltam benne, bögrét kerestem, csokoládét, egy másik lábast. Aztán ahogy a munkafolyamatok rendeződni látszódtak a kezem alatt, végre megszólaltam.
- Amikor kicsi voltál, sokszor elpityeredtél vagy bevágtad a durcát, ha valami nem úgy történt, ahogy szeretted volna, vagy ha valaki felmérgesített. Ilyenkor mindig ugyanazt a fajta kakaót készítettem neked a kedvenc szuperhősös bögrédben, bebújtunk az ágyba és késő estig rajzfilmeket néztünk. - Az emlékek szelíd, nosztalgikus mosolyt csaltak az arcomra, miközben a kakaón ügyködöm. Felforralom a tejet, megolvasztom benne a csokoládét, hogy jó krémes állagú legyen, aztán kitöltöm a szuperhősös, kissé már megfakult bögrébe. Erre jöhet a csigavonalban ráfújt tejszínhab, a forró karamellöntet és az apróra tört mogyoró. Óvatosan leteszem elé a bögrét az asztalon. - Mindegy, milyen rossz dolog történt veled, a kakaó mindig jobb kedvre derített.
Vagy az, hogy késő estig fent maradtam vele, nem tudom pontosan. Jelenleg már csak a kakaó kivitelezhető, hiszen nem élünk itt, a rajzfilmekből pedig valószínűleg már kinőtt, de talán maga a gesztus és az édes ízek eloszlatják a szomorúságát. Én még mindig szívesen visszanéztem néhányat. Rámosolyogtam Willre a bögre felett, aztán visszafordultam a tűzhelyhez és nekiláttam eltakarítani magam után a rendetlenséget. Elmosogattam, eltörölgettem mindent.

note: a kakaó csodákra képes <3 || kredit

To: Anja

Csak még szomorúbb mosoly telepedett az arcomra, ahogy Anja erőlködését hallgattam. Szívszorító volt látni, hogy hiába volt ő egy robot, egy android, akinek nincsenek olyan érzelmei, mint egy rendes embernek, mégis ennyire aggódott az apámért. Láttam rajta, hogy nem tudja elfogadni, nem tehetünk érte már semmit, és biztos voltam abban is, hogy ha rajta múlott volna, egész Amerika-zónát felforgatta volna csak is azért, hogy megoldást találjon erre a problémára. De sajnos nem volt. Ez pedig bármennyire is volt fájdalmas, neki is el kellett fogadnia. Hiába lett az idő bevezetve pénznemként, hiába kötődött most már az életünk a vagyonunkhoz, még így is csak emberek voltunk. Törékeny emberek, akik ugyan nem betegednek meg, nem lesznek náthásak vagy influenzások, de ha gyenge szívvel születünk, akkor az ellen nem volt mit tenni. A családban mindannyian tudtuk, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat, éppen csak azt nem, hogy ilyen hamar. Reménykedtünk abban, hogy még tíz, húsz, vagy akár több évig is mellettünk lesz az apánk, de lélekben már régóta készültünk erre a percre.
- Tényleg sajnálom, Anja, de ez ellen nem tehetünk semmit. Apának mindig is gyenge volt a szíve, nem bírta stresszt – csóváltam meg a fejemet. – Az orvosok szerint már az kész csoda, hogy ezt a kort megélte – sóhajtottam fel lemondóan, majd még egy szomorú mosolyt küldtem felé, de ezzel lezártnak tekintettem ezt a beszélgetést. Nem volt érdemes tovább erősködnie neki sem, reméltem, hogy ezt végre sikerült neki is felismernie.
Visszamentünk a többiekhez, és amikor apa engem és Anját hivatott, mindketten gondolkodás nélkül a két oldalához siettünk. Ám amit mondott nekünk, az teljesen lesokkolt. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek Anja gazdája, mert bár igaz, hogy én kaptam születésnapi ajándékként, de apa volt az, aki az igazi tulajdonjoggal rendelkezett – egészen mostanáig. Nem is tudtam volna eldönteni, hogy ennek örülnöm kellene-e vagy sem, mert akaratlanul is az jutott eszembe, hogy így a lány sokkal többet tud a nyakamon lógni, sokkal több időt tölthettünk együtt, nekem pedig újból bele kell kezdenem abba, hogy kifogásokat gyártsak. Ez akaratlanul is keserédes szájízt eredményezett.
De végül el kellett mennünk apa mellől, mert ő hívatta többi testvéremet is, és mindannyiuknak mondott valamit. Hogy mit, azt már nem hallottam, nemcsak azért, mert apa halkan beszélt, vagy mert Anja már most itt volt a sarkamban, hanem főként azért, mert még mindig a sokk hatása alatt álltam. Egy fáradt sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben megdörzsöltem a homlokomat is azon gondolkodva, hogy most mégis mit kezdjek a lánnyal.
- Szólíts továbbra is Willnek, kérlek, nem szeretem a gazdázást – mondtam Anjának, majd a következő kérdéseit hallva csak újból felsóhajtani tudtam. Őszintén nem tudtam, hogy most mi tévő legyek, vagy mire számítsak a jövőt illetően, és ez felettébb zavart. – Nem tudom, Anja. Nagyon úgy néz ki, hogy apa a legrosszabbra készül, ha pedig ő úgy érzi, hogy nincs tovább, akkor nekünk is felesleges reménykednünk – válaszoltam neki, miközben én is újra visszatekintettem az ágy felé. Újból éreztem a szorítást a mellkasomban, s hiába voltam már felnőtt, felelősségteljes férfi, egy fontos és szeretett családtag elveszítésének a gondolata senkinek sem volt könnyű, kortól függetlenül. Nekem pedig nagyon rossz volt azt néznem, hogy apa ennyire rossz bőrben volt. Még szinte mintha csak tegnap lett volna az, hogy kierőszakoskodtam a saját androidot tíz évvel ezelőtt, vagy az, hogy hat évesen még mindig azt akartam, elalvás előtt apa olvasson fel nekem egy mesét. Emlékszem, hogy mennyire imádtam őt mindig ekkor. A hangja megnyugtatott, kellemes és lágy volt, és nagyon jól elő tudta adni a történeteket, úgy, hogy úgy érezzem, mintha magam is egy szereplője lennék. És lám, most pedig már itt tartottunk. Rossz volt belegondolni, nagyon rossz, épp ezért örültem Anja következő kérdésének, amit hallva újból rátekintettem.
- Minden marad, ahogy volt. Továbbra is dolgozhatsz az étteremben, és megtarthatod a lakást, ha mindez neked is megfelel, csupán az időt már tőlem fogod kapni, és nem apától. Amennyiben valamilyen változtatást szeretnél, azt megbeszélhetjük persze – válaszoltam neki, de azért reménykedtem abban, hogy annak a lehetősége nem fog megfordulni a fejében, hogy hozzám költözzön. Tudtam, hogy mennyire nem volt ínyére a saját lakás gondolata, és habár nekem ez kényelmes volt így, de nem akartam zsarnokoskodni felette, vagy elvenni a szabad választás jogát. Apa sem tette volna ezt.
Mikor hirtelen engedélyt kért arra, hogy magával vigyen pár percre, nem kicsit lepődtem meg. Először ellenkezni akartam, mivel nem akartam apát magára hagyni, elvégre, ki tudja, lehet most látom őt utoljára, én pedig szerettem volna vele lenni, de aztán ahogy visszapillantottam az ágyhoz, és azt láttam, hogy még mindig a többiekkel beszélt, beleegyezően bólintottam egy aprót. Talán nem fog történni semmi addig, amíg mi pár percre megyünk, és azért kíváncsi voltam arra, hogy mit talált ki Anja. Ezért hát hagytam, hogy a kezemnél fogva konyha felé vigyen, és nem szóltam egy szót sem, pedig szívesen kérdezgettem volna az ötletét illetően.

800 || youtube || note: Mit találtál ki? *-* <3 || kredit

To: Will

Csendben követtem Willt a többiektől kissé távolabbra, és közben végig gondterhelten fürkésztem őt. Titokban mindig abban bíztam, hogy amikor legközelebb visszatérek ebbe a házba Willhez, akkor az valami örömteli esemény miatt következik majd be. Rosszul éreztem magam, mert annyira látni akartam őt, de nem ilyen áron. Nem akartam, hogy bármelyik családtagjának is baja essen.
- Nem értem - feleltem őszinte értetlenséggel a szavaira, és enyhén megráztam a fejem. - Ez az egyes szektor, a gazdagság és a jólét világa. Amerika. Az emberek nem halnak meg.
Görcsösen kapaszkodtam abba, amit belém programoztak. Persze, pár száz évvel ezelőtt az emberek még könnyen lebetegedtek, de ez már a fényes, boldog jövő. Manapság nem történhet ilyesmi, pláne nem egy olyan jó emberrel, mint Will apja. Ezt valahogy képtelen voltam megérteni.
- Talán az orvosok, akik vizsgálták, nem is orvosok voltak. Csalók. Felkutatok egy igazi orvost, ha óhajtod - próbálkoztam további lehetőségekkel, nem akartam feladni. Hiszen az volt az elsődleges feladatom, hogy segítsem a gazdám életét. Nem adhattam fel, és nem értettem, ők miért nem próbálkoznak úgy, mint én.
Követtem Willt a többiekhez, de meghúzódtam a háttérben. Nem szerettem volna zavarni vagy feltűnést kelteni. Gondterhelten, mégis mozdulatlanul álldogáltam, nem volt szükségem kényszercselekvésekre, hiszen nem éreztem stresszt, legalábbis nem úgy, ahogy az emberek. Csak álltam és lehetséges megoldások után kutattam. Charles hangjára felkaptam a fejem, és habozás nélkül, egyből megkerültem az ágyát, hogy a másik oldalára léphessek. Némi tétovázás után az alkarjára tettem a kezemet bátorítón, biztatón.
Elkerekedett a szemem a döntését hallván, és értetlenül Willre pillantottam. Rajta is a meglepettség jeleit láttam, ezek szerint ő sem tudott erről az egészről semmit. Nem volt okom ellent mondani, így behunytam a szemem és sietve felülírtam magamban pár fájlt, az azonosításomra vonatkozó adataimat. Amint ezzel kész voltam, felpillantottam és gyengéden megszorítottam az előző gazdám karját.
- Értettem, Charles.
Nem tudtam, mi mást mondhatnék, úgyhogy Willt kezdtem el fürkészni. Ezernyi kérdésem támadt a jövőnket illetően, mégsem mertem neki feltenni egyiket sem. Nem tudom, milyen sokáig álldogáltunk Charles ágya felett, de a férfi a többi gyerekét kezdte egyesével magához szólítani. Úgy tűnt, mintha szép lassan lezárná minden ügyét, és ettől elszomorodtam. Elléptem az ágytól, hogy odaengedjem az ikreket, és közelebb húzódtam Willhez.
- Gazdám - röviden fejet hajtottam előtte, majd érdeklődve felpillantottam rá. Azt vártam, hogy mondjon valamit, rendelkezzen velem. Mennyivel lesz más vajon vele, mint az apjával volt? Nos, ezt egyedül ő dönthette el. Újszerűen hatott rám a jelenléte, pedig láttam őt felnőni. Az a bizalmas viszony talán még mindig élt kettőnk közt, egyszerűen csak eltemettük, hiszen ő felnőtt lett, bármikor családalapításra adhatja a fejét. Már nincs rá szüksége, hogy az ölembe feküdjön, míg én mesét olvasok neki - ettől függetlenül ezer örömmel megtettem volna érte, főleg most, hogy szomorúnak láttam az apja miatt. A tekintetem lassan visszakalandozott a betegágy felé. Vonásaim ellágyultak, különös melankólia lett úrrá rajtam, és végül nem bírtam ki, hogy megkérdezzem:
- Fel fog épülni? Mi lesz most velem? - kérdőn visszafordultam Willhez. Reméltem, hogy továbbra is dolgozhatok az étteremben. Megszerettem azt a munkát, és bár nem volt beleszólásom, mégsem szívesen változtattam volna a jelenlegi életvitelemen. Leszámítva azt az üres lakást... Ahova pont ő küldött. Ekkor eszembe jutott még valami. Támadt egy ötletem, hogyan vidíthatnám fel és hogyan használhatnám ki maximálisan, hogy végre összefutottunk.
- Engedélyt kérek magammal vinni téged pár percre - megfogtam a kezét, ha nem húzódott el előlem, és halvány, barátságos mosollyal a konyha felé húztam. Az apjáért úgysem tehettünk sokat, míg a többi gyermekével beszélt.

note: imádtam a reagod! <3 || kredit

To: Anja

Nem kellett sokat várnunk arra, hogy Anja is felbukkanjon. A megjelenése egyből felhívta magára a figyelmet, én is felé kaptam a tekintetemet, de a várt izgatottság ezúttal elmaradt. Nem kezdett el izzadni a tenyerem, és nem kezdett el hevesebben verni a szívem, mert most az apám iránti aggodalom kizárt minden más érzést. Szívem szerint csak szorosan magamhoz öleltem volna a lányt, és addig nem eresztettem volna, amíg úgy nem éreztem, hogy a szorítás a mellkasomban enyhült. De tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, így csak szomorkás mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy Anja egyből felém veszi az irányt.
Nem szóltam semmit, a tekintetemmel üdvözöltem őt, de nem éreztem úgy, hogy tudnék bármit is mondani. Mármint, örültem annak, hogy láthattam, természetesen, de most az apámról volt szó, és így nem igazán volt kedvem örülni senkinek és semminek úgy igazán.
Amikor megosztotta az ötleteit velünk, nagyon aranyos volt tőle a próbálkozás, de hasztalan volt. Egy sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd gyengéden megfogtam Anja karját, és elhoztam őt a többiektől, hogy négy szem közt beszélhessek vele.
- Anja… Az emberi szív sajnos nem olyan, mint egy gép, amit meg tudsz javítani. Már számtalanszor kezelték az orvosok, de ők sem tudtak, mit tenni vele. A túl sok stresszt nem bírja, sosem bírta – csóváltam meg a fejemet lemondóan. – Ezen idővel sem lehet javítani – pillantottam rá szomorúan, majd ezúttal én voltam az, aki megsimogatta a lány felkarját. – De köszönjük a próbálkozásodat, tényleg.
Megszorítottam a karját gyengéden, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat, de utána elszakítottam róla a tekintetemet, és elengedve őt visszamentem a többiekhez. Valószínűleg Anja is követett, éreztem a jelenlétét a hátam mögött, de nem néztem rá egy másodpercre sem, hanem anya felé fordultam kérdőn, tekintetemmel azt kérdezve tőle, hogy most akkor mi lesz, hisz itt voltunk mindannyian, de anya ugyanolyan tanácstalanul nézett vissza, mint amilyennek én éreztem magam.
- Apa, itt vagyunk mindannyian – szólaltam meg én, amire először nem jött semmi reakció, és amikor már azt hittem volna, hogy apa nem is hallott engem egyáltalán, valamit mondott, de az inkább volt morgás, mert nem lehetett belőle semmit sem érteni. Még vártunk egy két másodpercig, apa vett egy mély levegőt, majd végre felcsendült az ismert hangja, még ha most rekedtes és gyenge is volt.
- Will, Anja, gyertek ide – mondta, még a kezével is megpróbált inteni nekünk, de nem volt erre semmi szükség, mert én már akkor ott voltam mellette, a kezét szorítva, amikor még a mondatát sem fejezte be. Egy kölyökkutya jutott eszembe, pontosan úgy lestem én is apa minden egyes rezdülését, hogy amint mond vagy kíván valamit, egyből ugorni tudjak.
Amint Anja is megjelent apa másik oldalán, ő vett ismét egy nagy levegőt, felkészülve a beszédre.
- Will, mostantól tiéd Anja. A tulajdonjogát átirattam a nevedre, a papírok… - köhögött fel. – A papírok már készen vannak – fejezte be a mondandóját, majd a fejét visszarakta a párnára, és szaporán kezdte el szedni a levegőt, mint aki nagyon kimerült a beszédben. Én viszont nem tudtam, hogy mit kellene reagálnom erre. Csak nagyokat pislogva néztem hol Anjára, hol anyára, és hol a többiekre. Ha Anja most már az enyém, akkor az azt jelenti, hogy….? Ó, jaj nekem!

524 || youtube || note: Kis gyenge lett T_T || kredit

To: Will

A halál, főleg a váratlan halál ritka ugyan az egyes szektorban, de számunkra, androidok számára akkor is nehezen értelmezhető, ha a szemünk előtt történik. A betegségek, a járványok nem árthatnak az emberiségnek; legalábbis ezt kódolták belém, és semmi okom nem volt kételkedni a gyártóimtól kapott információkban. Amíg az embernek van ideje és amíg nem üti el egy autó, addig minden rendben van. Épp ezért voltam képtelen feldolgozni Linda telefonhívását. Hogy érti, hogy Charles ágynak esett? Ha megütötte magát, be kell kötni a sebét. Ó, hogy ez egy kifejezés. Szótár -> nyelv: angol -> új kifejezés hozzáadása -> kifejezés: ágynak esik = megbetegszik. Itt azonban újból lefagytam pár pillanatra. Charles nem lehet beteg. Az emberek nem betegszenek meg.
- Nem, ő nem úgy beteg, kedvesem. Nem kapott el semmit, ő már... Ő már így született. Tudod, a szíve. Jaj. Elromlott.
Kedveltem Lindát. Ha nem értettem valamit, sosem gúnyolt ki, mint az ikrek szokták, hanem kedvesen elmagyarázta. Emily szerint néha úgy beszélt velem, mintha óvodás lennék. Én inkább gondoskodónak és kedvesnek ítéltem, de sosem vitatkoztam Emily-vel. Sosem vitatkoztam egyikükkel sem. Kissé megnyugodtam Linda telefonhívása után, hisz ami elromlik, azt helyre lehet hozni. Idővel bármit helyre lehet hozni, a O'Connell család pedig bőven rendelkezett idővel.
Egész jókedvűen érkeztem meg a családi házba. Örültem, hogy nincs komoly baj, ahogyan annak is, hogy újra itt lehetek. Mióta elköltöztem itthonról, csupán néhányszor tértem vissza kisebb ürügyekkel, de még mindig úgy éreztem, ez a ház az otthonom. Fájt, hogy most kívülállóként kell belépnem. A hangok alapján tudtam, merre kell mennem, de azért lefuttattam egy gyors elemzést a házon, hogy dokumentáljam, mi minden változott, mióta legutóbb itt jártam.
- Elnézést kérek a késésért - mértem végig az összegyűlt társaságot. Igazából nem beszéltünk meg konkrét időpontot, amire meg kellett volna jelennem, de láttam, hogy utolsónak érkeztem, és tudtam, hogy az emberek ilyenkor mindig ezt mondják. Apró, mosolygós fejbiccentéssel üdvözöltem a család tagjait, és ahogy kiszúrtam Willt, a térdem egyből beleremegett az örömbe.
- Will!- tettem hozzá lelkesen, és hozzá léptem oda először, hogy megosszam vele az ötletemet, amit út közben találtam ki. Ám ahogy közelebb léptem hozzá, láttam, hogy a frusztráltság és a szomorúság jeleit produkálja, ahogyan a többiek is. Nem értettem ennek az okát, így hát kissé értetlenül álltam meg előtte, óvatosan, tétován érintve meg a felkarját a könyöke felett. - Will, semmi baj. Édesanyád mondta, hogy a gazdám szíve elromlott. Majd én megjavítom, vannak műszaki ismereteim, belém programozták a dolgok javítását és összeszerelését. Csak kell valami áramforrás, hogy édesapád addig ne merüljön le.
Meséltem lelkesen, gyengéden, vigasztalón megcirógatva a karját közben. Láttam, hogy az ikreknek nem igazán tetszik az ötletem, ezért valami más megoldás után kutattam.
- Adok neki az időmből, ha elfogyott neki - vetettem fel tétován. Bár Charlesnak rengeteg ideje volt, fogalmam sincs, hogyan költhette volna el ilyen hamar... De ha elfogyott, hát ez van, megosztom vele az enyémet. Úgyis tőle kaptam a munkámért. Reméltem, ez az ötlet megnyugtatja Willt; nem szerettem, amikor szomorú.

note: imádtam a reagod! <3 || kredit

To: Anja

A mai nap is teljesen szokványosan indult. A reggeli teendők elvégzése után bementem az irodába, ahol már jókora kupac papír várt arra, hogy átnézzem őket. Különböző jelentések voltak, esetleg panaszok, na és persze fejlesztési javaslatok. Az egyik célom volt, hogy az étteremláncunk minőségét még feljebb vigyem, s ehhez rendkívüli személyzetre is szükségem volt. Már kiírtunk egy pár pályázatot, amiben új tagok felvételét hirdettük, illetve a jelenlegiek továbbképzése is a terveink között szerepelt. Ha pedig ez még nem lett volna elég, akkor az éttermet is ki akartuk bővíteni, hogy a kínált szolgáltatások még jobbak legyenek. Mindez pedig rengeteg papírmunkát vont maga után, amiket persze a titkárnőm átnézett már egyszer, ám maximalista lévén én is át akartam az összeset.
Így tehát amikor beértem az irodámba, pontosan az fogadott, amit tegnap itt hagytam, illetve láttam, hogy egy új halom is gyülekezett, amit minden bizonnyal a titkárnőm hagyott itt ma reggel. Valószínűleg ha rossz kedvvel ébredtem volna, akkor most elég kilátástalannak láttam volna a helyzetemet, tekintve, hogy nem úgy tűnt, bármikor a teendőim végére érnék, azonban jó kedélyállapotban voltam, így még a munkához is lelkesen tudtam hozzáállni. Természetesen ez a lelkesedés úgy a második óra után el is tűnt, amikor már kezdtek összefolyni szemeim előtt a betűk, és ezen már a kávé sem segített.
Egy fáradt sóhaj kíséretében tettem le a papírt az asztalra, és a szemeimet dörzsölve fordultam meg a székemmel, hogy kitekinthessek a hátam mögött húzódó hatalmas ablakokon. A szemeim elé tárult az első szektor teljes pompájában, tekintve, hogy az irodám a centrumban helyezkedett el. A szórakozó negyedtől persze viszonylag messze volt, mert ha netán éjszakázni kellett volna, akkor a hangos zene és a villódzó fények zavartak volna a koncentrálásban. Ettől függetlenül jó döntés volt itt felépíteni az éttermet, elvégre szem előtt volt, és bárki betérhetett, aki hirtelen éhesnek érezte magát.
Hosszú percekig csak ültem, és bámultam ki a fejemből, majd már épp visszafordultam volna, hogy folytassam a munkám, amikor megcsörrent a telefonom. Nem gondolkodtam azon, hogy ki hívhatott, semmi rosszra nem gondoltam, elvégre egy ügyfél is lehetett, viszont amikor a fülemhez emeltem a készüléket, és meghallottam anyám hangját a vonal másik végén, akkor már éreztem, hogy baj van. Otthonról soha nem szoktak hívni munkaidő alatt, csak akkor, ha vészhelyzet volt. És most az volt. Ugyanis apa hirtelen lebetegedett, és ágynak esett. Anya nagyon kétségbe volt esve, már csak azért, mert amióta az idő volt a pénznemünk, és ahhoz kötődött az élethosszunk is, képtelenség lett volna, hogy apa beteg legyen. Ami azt jelentette, hogy valami más baja volt. A szíve például évek óta nem volt a legjobb, a sok stressz soha nem tett jót neki, de ugye ez egy olyan dolog volt, amit nem lehetett megszüntetni csettintésre. Valószínűnek tartottam, hogy valamin megint túlságosan aggodalmaskodott, és ez döntötte az ágyba.
Anya hangjából kiszűrődő aggodalom mindenesetre engem is megijesztett, ezért amint letettem a telefont, már pattantam is, és magamra kapva a zakómat, sebes léptekkel kiviharoztam az irodából. A titkárnőmnek odavetettem valami olyasmit, hogy hamarosan visszajövök, de többet nem kötöttem az orrára, mert eléggé siettem.
Egy negyed órán belül már ott voltam a lakásunkban, apa mellett a többi testvéremmel együtt. Már csak Anja hiányzott.
- Hogy van? – kérdeztem a többiektől, mire ők csak szomorúan rám néztek. Szóval nem túl jól. Ökölbe szorítottam a kezemet frusztráltságomban.
- Mondani akar valamit, de még Anjat várja vele – mondta anya, mire én bólintottam egy aprót. Csak remélni tudtam, hogy ez az egész vaklárma volt, és hogy holnap már apa is vígan fog szökdécselni, mintha mi sem történt volna. Egyelőre azonban nem tehettünk mást, minthogy a család utolsó tagja is megérkezzen, és apa elmondhassa azt, amit akart.

605 || youtube || note: A kövi jobb lesz <3 || kredit